1.rész - Bevezető

Sosem hittem volna, hogy egyszer egy véres, morbid mesének -a Happy tree friendsnek-  leszek az élő szereplős karaktere. De persze az lettem.

Tudom mire gondolsz. Egy újabb idióta aki belebújt egy süni jelmezébe. Így is mondhatjuk. De én sokkal inkább a closplay szót használnám rá. De nem! Még mindig nem a süni jelmezbe bújtam bele. Inkább Flaky anime karakterének closplay-ébe. És szó mi szó elég jól áll nekem. Már nem azért, hogy fényezzem magam, de tényleg jól áll!

De, hogy mégis hogyan jutottam el ilyen szintre? Nem volt nehéz.
Mindig is nagyon szerettem az animéket. Olyan mértékben az életem részeivé váltak, hogy észre sem vettem mikor kedvenc karaktereimnek kezdtem el beöltözni.
Elmesélhetném azt is, hogy milyen felszabadult érzés cosplay-ezni meg nézni az animéket, olvasni a mangákat és a facebookon a többi animés sráccal és csajjal kibeszélni kedvenced legújabb részét. De ezt úgy is csak azok értenék akik a felsoroltak valamelyikét már vagy ezerszer újra és újra csinálták. Hiszen a jóból sosem elég. Az animék nézését meg csak a NEM normális, agyilag zokni emberek hagyják abba. Az olyanokat meg végképp utálom, akik egy rossz szót is mernek szólni kedvenceimre. (Aki magára ismert üzenem neki, hogy ma este ott fogok állni az ágya mellett és kitépem a beleit. ^^)

A Maid Latte. Igen jól gondoljátok! Az a Maid Latte, amit a Kaichou-wa Maid-sama-ból olyan jól ismerünk. Hát én is egy ilyen nevű helyen dolgozok. Nálunk csak az a különbség, hogy ez nem szobalány kávézó. Ez a Maid Latte egy olyan hely ahol a Happy tree friends - hozzám hasonló - anime karakterei dolgoznak. Így van, én is!
Eleinte féltem ettől a munkától, de végül nagyon megszerettem. A mi kávézónk a legszínesebb, legszebb és leghangulatosabb egész Seattle-ben. És persze a társaság is nagyon jó. A többi lány gyönyörű és alkalmakkor a fiú munkatársaim is bedobják magukat elég rendesen. Aki csak teheti mind hozzánk jönnek. Már gondolkoztunk a kávézó kibővítésén is. Túl sok a vendég -már nem mintha ez baj lenne-, de sajnos kevés a hely. Ezért erősen gondolkodunk azon, hogy egy emelettel bővítjük a helyet, plusz az emeleti részen lenne egy kültéri rész is.

Henrik. Karaktere Splendid a Őt tekintem bátyámnak. Az egyetlen élő rokonom, akiben megbízom. Még ha nem is vér szerinti.
Mikor a szüleim kidobtak otthonról - úgy  két hónapja -, elvoltam veszve. Nem tudtam hova menjek, nem tudtam mit csináljak. Egyszerűen csak egy biztonságos helyet akartam. Valakit aki nem dob el magától. Valakit ,aki szeret. Egy fénysugarat. És ezt Henrik biztosította számomra. Velem ellentétben ő megszökött otthonról. Azt mondta a szülei már szinte megfojtották. Egy nyugodt perce nem volt. Nem tudom elképzelni milyen lehetett ez az érzés. Velem sosem foglalkoztak.

Szóval Henrikkel éppen a tizennyolcadik szülinapján szöktünk meg együtt a nagy városba. Egy új élet reményében. És, nem bántam meg. Azért sem mivel ő tizennyolc volt - mondjuk agyi szinten biztos, hogy nem -, így gyakorlatilag nagykorúnak számított tehát őt nem rángathatták haza a szülei mellőlem. Engem pedig nem is kerestek azóta sem. Szomorú, de mégis boldog vagyok. Boldog, hogy az égiek egy ilyen csodálatos bátyussal ajándékoztak meg. Az én kis Supermenemmel.

Munkatársak. Kedvesek és különcök. Hozzám és Henrikhez hasonlóan őket is vagy kidobták vagy elszöktek otthonról. Egy kocsmában találkoztunk velük. Azon az estén öltöztünk be először a Happy tree friends anime karaktereinek. Szóval mondhatjuk úgy, hogy mi indítottuk el ezt az őrületet Henrikkel. Végül is a lényeg az volt, hogy merjünk mások lenni. Mi mertünk.
A kocsma bűzlött a pia és a cigi szagától. Tele volt részegekkel -csak fiatalok-,  akik minden egyes lépésünket -pontosabban az én lépésemet- figyelték. Henrikkel azon a véleményen voltunk, hogy iszunk valamit és tovább állunk. Nem akartunk bajt ám én mind kettőnket eléggé bajba sodortam.
-Az anime az igazából mese! -mondta egy részeg.
-Az hát! -helyeselt neki egy másik.
Utálom! Nagyon utálom ezt! Hogy lehet lemesézni?!
-Mond csak ezt még egyszer! -léptem oda a fiú mellé. Nem gondolkodtam. Elfelejtettem, hogy hol vagyok. És azt is, hogy Henrikkel csak ketten vagyunk tíz részeg ellen. De amit meg kell védenem azt meg kell védenem.
-Mi a baj cica? Baj, hogy .... - csuklott ezért nem értettem a szót - a jelmezedet? -Majd végig simított a combomon. Nem érdekelt. Nem foglalkoztam azzal, hogy fogdos.
-Hogy baj-e? Még szép! -válaszoltam határozottan. Henrik a kezemnél fogva elkezdett húzni. Éppen annyira kerültem csak távol a sráctól, hogy egy barna hajú copfos csaj be tudjon állni közénk. Először a barátnőjére tippeltem. De ezt a felvetést hamar elvetettem, amikor a csaj pofon vágta a srácot.
-Nem kéne másokat fogdosnod tudod?! -üvöltötte le a srác fejét. -Neked meg! -fordult felém. -Nem kéne hagynod, hogy fogdosson! -fenyegetett meg a mutató ujjával.
-Ugyan már! -csapott rá a részeg a lány seggére.
-Hé haver! -lépett oda Henrik és megropogtatta az ujjait. -Ne molesztálj másokat.
-Vagy mi lesz te cirkuszi bohóc? -kérdezte egy másik részeg az asztalnál.
-Vagy bemutatom nektek mind a tíz barátomat.
A részegek csak röhögtek. Ám az öröm nem tartott sokáig, amikor is egy srác feltűnt a semmiből és nyakon öntötte a tíz részeg közül az egyiket.
-Na így kell ezt csinálni. -csettintett egy másik fiú. Gondolom a haverja.
-Ezt megbánod. -ütötte meg a részeg -akit nyakon öntöttek- a csettintős fiút.
-Szóval így állunk. -tűrte fel az inge ujját és vissza ütött.
Hamar egy óriási kavalkád lett a helyiségben. Senki sem menekült ki inkább csak a sarokba húzódtak nézőknek. Gondolom ez a Seattle városi kiskocsmákban olyan megszokott dolog. Mindenki félre húzódott. Akarom mondani majdnem mindenki. Az egyik asztalnál egy kalóznak öltözött lány és egy fiú nyugodtan iszogatott tovább. Egészen addig amíg a csettintős fiút valaki oda nem dobta az asztalra, aki így helyet cserélt az italos poharakkal. A lány keze ökölbe szorult. Majd a verekedők fele fordult. -Kuss legyen!
A fiú pedig csak nyugodtan iszogatta a kávéját(?) amit megmentett a csettintős fiútól. A kalózlányra senki sem figyelt. Ő meg fogta magát és eltűnt a szép számú verekedők között.
Valahogyan mi Henrikkel is belekeveredtünk. Kiutat nem láttunk így kénytelenek voltunk mi is ütni. Fogalmam sem volt hogy ki van velünk és ellenünk, így behunytam a szemem és vaktában kezdtem el ütlegelni.
Aztán valakinek nekem jött hátulról. Megijedtem, de nem bántott pontosabban bántottak. Két tolvajnak kinéző iker fiú volt. Már első pillantásra gyanúsak voltak. Csodálkozom, hogy senkinek sem tűnt fel. Az egyik egy kalapot viselt. Első gondolatom róluk, hogy olyanok mint a Happy tree friends-es Lifty és Shifty.

-Egy ilyen szép lány itt verekedik ennyi idiótával? -kérdezte az egyik.
Nem szóltam semmit csak bámultam rá.
-Vidd ki innen a csajt. Ő lesz a túsz. A többit bízd csak rám. -mondta a kalapos és egy zsákkal(?) a verekedők közé ugrott.
-Miről beszélt a kalapos? -kérdeztem, bár nagyon is tudtam, hogy mi fog most történni. De egyszerűen képtelen voltam félni. Valahogy megbíztam a fiúkban. És tényleg bárhol máshol jobb lett volna, mint abban a verekedőkkel teli kocsmában, amelyben miattam indult el egy úgymond lavina. (Habár büszke vagyok magamra, hiszen ez hozott össze a későbbiekben a többiekkel.)
-Semmiről sem. Gyere kiviszlek ebből a bolondok házából.
A fiú szépen kivezetett a hátsóajtón, ami egy sikátorba nyílt. Ezek a legutálatosabb helyek a nagyvárosokban. Ráadásul az égen tornyosultak a sötét felhők és a szél is erőteljesen fújt. A hajamat teljesen össze kócolta és a szemembe fújta, így kénytelen voltam a fiúra támaszkodni látás hiányában.

A sikátorban sokan tartózkodtak Engem meglátva mindenkinek felcsillant a szeme ám hamar lehajtották a fejüket és még rá se mertek nézni a mögöttem haladó fiúra. Ajjaj hova keveredtem. És kivel! Néha elfordultunk jobbra és balra. Bonyolult volt már belezavarodtam, hogy merre van a vissza út. Ahogy haladtunk előre az emberek egyre jobban elfogytak, míg végül senkit sem lehetett már találni azon a szakaszon ahol éppen jártunk. Ott volt egy rozsda színű ajtó, amin bementünk. Belül egy már rég lepukkant romos, poros, koszos csak volt kávézó tárult elém. Az utca felől minden be volt deszkázva, hogy az ottaniak ne lássanak be. Sok ilyen csődbe ment, helyet láttam eddigi városnézésem során. Biztos voltam benne, hogy ez az egyik a látottak közül. Még benne voltak az asztalok székek a falakon  lévő régi tulaj természet képei -persze minden le volt takarva fehér lepedőkkel. Kivéve egy kanapét amin a fiú szó szerint elterült.
-Helyezd magad kényelembe. -mondta.
Én meg csak ott álltam. Az egyik letakart kép mellett. Nem mozdultam. Csak a pólóm ujjának nyújtogatásával szórakoztam.
-Jajj te kis buta. -ült fel a kanapén. -Gyere ide. -paskolta meg maga mellett a helyet. Oda mentem, de inkább a kanapé másik végében foglaltam helyet.
Csak ültem egyenesen előre nézve, de nem tudtam nem észrevenni azt a pillantást amivel méregetett. Persze, hogy nem! Ha oldalra fordítottam volna a fejem, biztos, hogy meg tudtam volna csókolni. - Furcsa hogy ilyen helyzetben ilyen gondolatok jutnak eszembe. - Jobb keze mutató ujjával megbökte az arcomat.
-M-mi az? -kérdeztem.
-Miért vagy ennyire merev? -kérdezett vissza.
-Hmm?
-Lazíts már! Elengedünk, amint a barátaid nekünk adják minden értéküket.
-Milyen barátaim? -értetlenkedtem.
-A kék hajú csaj, a csettintős srác, a kalóz lány, a kávét iszogató fiú...
-Ők nem a barátaim. Még csak ma találkoztam velük először.
-Tényleg?  -ráncolta össze a szemöldökét.
-Tényleg.
-Sóhajtott. -Hát akkor még jó, hogy a testvérem nem hallgatott rám.
-Hogy érted ezt?
-Meg voltam róla győződve, hogy ők a barátaid.
-Pedig nem.
-Oké most már tudom. -Kivárt fél percet. - Amúgy az én nevem Jay.
-Jay? (dzséj)-csodálkoztam.
-Na azért ez nem annyira meglepő.
-Szerintem az. Valami rossz fiúsabb névre számítottam. Akkor a testvéred neve biztosan...
-Jade. (dzséd)
Hatás szünet. -Hűű. A szüleitek egész furcsa neveket adtak nektek.
-Nem ők voltak. -Látva csodálkozó pillantásom, folytatta.- Magunknak adtunk nevet miután öt nyolc évesen megszöktünk az árvaházból. Egy kisebb faluban mentünk. Az ottani emberektől elsajátítottuk a tolvajlást, majd ebbe a városba jöttünk nagyobb lehetőségek reményében.
-Akkor Jade biztosan azért ugrott zsákostól a verekedők közé mert...
-...Mert éppen kirabolja a verekedéssel foglalkozó és a sarkokból éljenző embereket.

-Ó! Értem.
Ekkor kinyílt a rozsdaszínű ajtó és az emlegetett szamár be lépett rajta egy szép kerek, zörgő zsákkal.